A lassan kibontakozó színes, szagos, hangos környezet minden figyelmét lekötötte. A széles patakvölgyben jól kijárt erdei út vezetett. A víz halk surrogását, a madarak füttye és a hajnali lombos erdő neszei egészítették ki. A kelő nap párás fényében a zöld ezer szíve vibrált. A pára lassan szállt fel a dús aljnövényzet közül. Az erdő puha talaján minden lépés zaját elnyelte barna föld.
Megpihenünk – mondta valaki – és mostantól velük mész tovább. Beállt a sorba, megfogta a kötelet, amit a kezébe kapott és együtt lépdelt a hasonszőrű gyerekcsapattal. Kényelmes és örömteli séta volt. Meg-megálltak, körülnéztek, játszottak és patakoztak, de azért haladtak is.
Újabb szünet, másik csoport. Itt már hajtósabb volt a tempó, de nem esett nehezére tartani. Szinte az elejétől elöl ment, néha még arra is volt ideje, hogy letérjen az útról, és közelebbről is szemügyre vegye az erdőben vezető út két oldalán megbújó ezernyi csodát. Gyere már! Ne maradj le! Ne kószálj el – szólongatták.
A következő pihenőhelyen több csapat is várakozott. Szinte random választott egy csupa fiúból álló csapatot. Abból nem lehet baj – gondolta — de aztán majdnem lett. Itt a tempó már a kezdetektől erős volt, és az eddigi kényelmes bóklászáshoz szokott teste, nem akart engedelmeskedni. Összeszorított foggal küszködött, de még így is egyre nőtt a lemaradása. Aztán szép lassan megszokta a ritmust, de még így is majd minden erejére szüksége volt, hogy legalább tartani tudja a lépést. Később, ahogy egyre jobban összeszedte magát lassan utolérte a csapatot. De mire az élre állt volna, újabb megálló következett.
A pihenőnél lekéste a csatlakozást. A jobb csapatok már elindultak, kénytelen volt a később indulókkal tartani. Nem baj, nem lesz olyan gyilkos tempó – gondolta és tényleg nem lett. Néhány perc alatt elunta az andalgást és más elfoglaltság után nézett. Egyre többet lófrált az út melletti bozótosban, vagy próbált ki járatlan ösvényeket. De így is könnyedén tartotta tempót. Végállomás – a csoportos utazásnak vége – mondta egy vezető. Innen mindenkinek magának kell továbbmennie.
Kilenc körül lehetett. Még mindig erdőben jártak, de ez már fenyőerdő volt. A dús aljnövényzet megritkult és a kopasz fatörzsek között már lehetett sejteni, hogy előbb-utóbb kiérnek a fák közül.
Na vajon, hogy tovább? Egyedül, társsal vagy csapattal? Na, ez a trilemma, de aztán lett társ is, meg csapat is.
Az erdő felett már beláthatóbb volt a hegy. A csúcsa még nem látszott, de nyilvánvaló volt, hogy merre van felfele. Ütemesen haladt, hol egyedül, hol társsal, hol csapatban. Volt, akiket utolért és elhagyott, volt, akik felvették a ritmusát és vele tartottak. Volt, akik utolérték és elhagyták. És volt, akiknek felvette a ritmusát, amikor utolérték és onnan együtt mentek tovább.
Az egyik lankásabb részen egy idősebb férfi szemlélte a hegyet. Nem méregette, hanem szemlélte. Nem turista volt, és nem is utazó. Helybélinek tűnt.
– Maga fel, vagy már lefelé – szólította meg köszöntésképpen.
– Én csak úgy — dörmögte az ismeretlen, miután végigmérte. De Maga még nagyon felfelében van. Inkább megállapítás volt, mint kérdés. A férfi nézése nyílt volt és éles, szinte átható. De semmiképpen sem bántó. Inkább érdeklődő.
– Ja, csak megnézem már milyen a kilátás fentről – válaszolta hetykén.
A férfi hümmögött, és tovább szemlélte a hegyet. – Hát csak óvatosan – veszélyes tud lenni. De ha valakinek pont ez hiányzik, jó kis hegy ez.
Egy darabig elidőztek az egyre hangosabb patak partján, majd cihelődni kezdett. A férfi egy cetlit vett elő, firkantott rá valamit, összehajtotta és a kezébe nyomta. – Na, majd amikor felér, olvassa el! És tovább szemlélte a hegyet.
Innen már egyedül ment tovább. A társak vagy lemaradoztak, vagy szétszéledtek. Egyesek kisebb vagy kényelmesebb, mások épphogy nagyobb hegyet kerestek maguknak. Nekem jó lesz ez – gondolta – tova délre felérek, aztán meglátjuk.
Az eddig kényelmes hegyi legelő hirtelen emelkedni kezdett, de a teteje még mindig nem látszott. És az sem volt nyilvánvaló, hogy ami látszik, az a tetejének az alja, a közepe vagy már majdnem az. A meredély aljában többen is vakargatták a fejüket. Nem lehet feljutni — vélekedtek – túl meredek, csúszós és nagyon magas. Meg a teteje sem látszik.
Szinte köszönés nélkül viharzott el mellettük és belefogott a mászásba. Az eddig lankás gyepes legelő, lassan sziklás lépcsőházzá alakult. Lépésről lépésre haladt, és nem látta a végét. Nem lehet olyan magas – gondolta. Itt még nem nőnek égig a hegyek.
Alapvetően élvezettel mászott. Volt benne egyfajta felemelő érzés, lépni egyet, meg még egyet, meg még egyet és tudta, hogy minden lépéssel közelebb van a csúcshoz. De hogy addig még mennyit kell lépni, arról fogalma nem volt.
Néha visszafordult, hogy a megtett útból merítsen erőt. Egyre többet és egyre messzebb látott el. A környező hegyeken és völgyekben mindenhol apró pontocskák mozogtak. Mindenki a saját hegyét kell megmássza – gondolta. De ameddig a szeme ellátott, csak alacsonyabb hegyek sorakoztak. Igaz, hogy csak a fél horizontot látta be, de ez egy cseppet sem zavarta.
Egy óra kimerítő mászás után, az emelkedő végül kezdett enyhébbé válni. Itt már hófoltok is voltak. Remélem, a nehezén túl vagyok – fohászkodott.
A csúcs szinte váratlanul bukkant fel a szeme előtt. Jéé, máris? Az utolsó métereket már szinte kényelmesen lehettet megtenni. Na végre, – gondolta elégedetten, de az elégedettségbe némi bizonytalanság is vegyült. És ha felér aztán mi lesz? Onnan hogyan és merre tovább? És vajon mi van a másik oldalon? És vajon tényleg fel akarok menni a csúcsra? Igazán akarom? Vajon ténylegesen is fel kell lépni a csúcsra, vagy az ember megállhat egy, öt, vagy tíz lépéssel előtte és megnyugodhat, hogy majdnem megvan, és meg is lenne, ha akarnám. Hiszen akár az is elég lenne, hogy gyakorlatilag meglehetne.
A csúcs előtt még visszafordult és visszanézve a látvány szinte mindenért kárpótolta. Elé tárult a völgy, amiben eddig élt, szinte teljes pompájában. Büszkeségét csak növelte, hogy mindenki mást megelőzve ért fel ide, és ezt még, így, ekkor, innen, senki sem látta. Toll a fülükbe – gondolta. Na ugye, hogy fel lehet jönni ide.
A csúcsra való fellépés, szinte mámorító érzés volt – kellene mondani, de egyáltalán nem volt az. Szinte természetesnek vette, hogy fent van, hiszen megdolgozott érte. Ezért jött, ezt akarta, hát tessék, itt van.Nincs ebben semmi rendkívüli.
Magabiztosan fordult a hegy másik oldala felé, de amit meglátott, attól magabiztossága egy pillanat alatt elpárolgott. A hegy másik oldalán közvetlen a lába előtt egy óriási szakadék tátongott. Olyan mély volt, hogy az alja nem is látszott. A szakadék másik oldalán pedig ameddig a szem ellátott hegyek és hegyek és hegyek. Meg persze völgyek és völgyek és völgyek. Merthogy nincsenek hegyek, völgyek nélkül.
Voltak hegyek a másik oldalon, amiket lombos erdő borított, volt, amit fenyves, vagy feljebb törpefenyők. Volt, aminek a tetején havasi legelő zöldellt, volt, amin csak szikla szürkéllett. Volt, amiknek hó és jég borította a csúcsát és voltak olyanok is, amelyek orma a felhők közé ért.
A látványtól hátrahőkölt. A fene se gondolta volna, hogy nem ez a legmagasabb hegy a környéken. Ha tudtam volna, talán jobban meggondolom a dolgot — futott át rajta a gondolat, és ez egy kicsit megkeserítette a győzelem ízét. Aztán újra visszafordult a völgy felé, ahonnan jött és átváltott realistába. Nem tudhattam – vizslatta a környéket. Ez onnan egyáltalán nem látható, és onnan nézve ez a legmagasabb hegy a környéken. Pech vagy szerencse, de oda születtem, és onnan indultam — lamentált.
A realista megközelítés kicsit helyrebillentette az önértékelését. Berendezkedett az itt tartózkodásra, bár nem szándékozott sokáig maradni. Elemózsiát vett elő, keresett egy kényelmes helyet, és felváltva gyönyörködött abban, ahonnan jött, és abban, ahova soha nem fog eljutni. De legalább látja.
Innen felülről már sok minden nyilvánvalóvá vált. Látszott, hogy ki hol és miért tért el arra, amerre. Volt, aki a kényelmesebb utat választotta, volt, aki a rövidebbet, vagy csak kisebb csúcsra tört. Volt, aki még a patakparton elakadt és volt, aki ezt a hegyet megkerülve távolabbi úti célt tűzött ki magának.
Aztán visszafordult a számára frissen megnyílt világ felé és elkezdte számba venni a különböző lehetőségeket. Na, azt meg azt, azért bőven elérhettem volna. Persze csak ha arra, vagy ha onnan indulok – vizslatta a környéket. Sőt talán még azt, a havasat is. De az már talán már túlzás lett volna — nézett egy hóval és jéggel szegélyezett szigorú sziklás szirtre, aminek a tetejét nem is látta pontosan, mert a felhőkbe veszett. Na, azon vajon milyen lehet most az idő?
A cetli, amit az Öregtől kapott szinte véletlen jutott eszébe. Előkotorta zsebéből, kibontotta. A papíron szálkás betűkkel az alábbi állt: Amikor a csúcsra jutsz, akkor vagy félúton.
Salzmann Zoltán Budapest, 2023. március
