A gyalogszékek története akkor kezdődött, amikor még nem tudtam, hogy ez egy történet lesz. Akkor azt gondoltam, ez csak egy egyedi elszigetelt eset. De nem így lett.

Olyan ez mint a szerelem. Amikor elkezdődik, az ember még nem tudja, hogy elkezdődött, és amikor benne van, akkor nem gondolja, hogy vége lesz. Persze az ember előbb-utóbb rájön, hogy szerelmes, de biztosan nem azonnal. Elsőre csak azt érzi, hoyg „valami más lett, megváltozott”. Aztán szépen lassan realizálódik benne a helyzet, és kitisztul, hogy miben is van benne. De akkor még eszébe sem jut, hogy ennek egyszer vége is lehet.

Én is így voltam a gyalogszékekkel. Az elsőnél nem tudtam, hogy elkezdődött, de amikor éreztem, hogy igen, akkor azt hittem (vagy legalábbis azt szerettem volna hinni), hogy örökké fog tartani. Miközben egyre aktívabban foglalkoztam velük, megszerettem őket, de aztán egyszerre csak vége lett. Amikor elkezdtem írni ezt a történetet, még nem tudtam, hoyg mitől lett vége, de mire a végére értem az írásnak, már az is kiderült, és ha másért nem, hát ezért megérte megírni.

Erről a folyamatról szeretnék most megosztani néhány gondolatot, amelyben nem csak a gyalogszékkészítés elvi kérdései és techinaki megoldásai szerepelnek, ahnem sok minden más is. Többek között én magam is.