Életemben az asztalos mesterségnek kétségkívül unikális szerep jutott – nem hivatás, de jóval több, mint egyszerű hobbi. Szabadidős elfoglaltságaim közül ugyanis ez az a szakma, amiből hivatalos (OKJ) képesítést szereztem. Sőt volt időszak, amikor komolyan fontolóra vettem az asztalos pályán való elindulást.
Bár a gimnázium után édesanyám lebeszélt arról, hogy műbútorasztalos legyek, az asztalossághoz való kötődésem változatlanul kitartott. Olyannyira, hogy 2019-ben hivatalos formában is bekerült az életembe az asztalos szakma, amikor végzett asztalosként vehettem át a bizonyítványom.
Műhelynaplóm szerint 2017 óta legalább 250 kisebb-nagyobb munkadarab került ki a kezeim és a szerszámaim közül.
A tanácsadás és az asztalosság „házasítása” során jött létre a több mint százhetven darabból álló kalapácsgyűjteményem, amit a „Kalapácsos ember mindent szögnek lát” mondás ihletett.
A gyűjteménnyel éppen a mondás mögött álló – és sokszor sajnos tényleg igaz – de általánosító nézet ellen szerettem volna kihívást intézni, mely szerint igenis van különbség kalapács és kalapács között. És ha az ember igazán ért a kalapácsokhoz, akkor tudja, hogy hol, mikor, melyiket érdemes használni, azon túl, hogy szöget beverni (majdnem) mindegyikkel lehet. Szóval itt és most is szeretném leszögezni, hogy nem csak a fák és a szögek különbözőek, de a kalapácsok is. Harmadik könyvemet látszólag a gyalogszékek elkészítésének szenteltem, részletesen bemutatva a munkafolyamatot az elsőtől az utolsó fázisig, de a könyv sokkal többről szól.
